„..Asszonyok őrjítője, bevarrott, légy kegyes; és mi
költők, véled kezdjük a dalt s végezzük: a téged
elfeledő nem is emlékezhetik ünnepi dalra.
És most üdvözlégy, Dionüszosz urunk s veled együtt
édesanyád, Szemelé, ki Thüóné néven is ismert.”

Homérosz (Devecseri Gábor fordításában) így üdvözli az embrióként Zeusz combjába (némelyek szerint lágyékába) varrt Dionüszoszt. Meg is érdemli az isten a magasztalást, hiszen ő a szőlőművelés és a bor istene; az embernek ő adta a mámort, amelynek segítségével a nyomorult egy-napig-élők megszabadulhatnak­ gondjaiktól. Dionüszosz felvidít­ja a lelket, ő a megmentő (szótér), a gondok feloldója (lüaiosz). Ő a közösségteremtő – hiszen a kollektív mámorban az én kialszik –, a termékenységet, a szaporodást, az ember és a természet fennmaradását elősegítő khthonikus (földön járó) isten, aki az emberek között jár-kel, segítve őket. Lélekgyógyász abban a tekintetben is, hogy kapcsolatban áll a művészetekkel: a dithürambosz, a dráma az ő kultuszainak szülötte.

E fényteli aspektusai mellett azonban ott van sötét aspektusa: aki ellene szegül, aki nem tiszteli őt, azt Dionüszosz megőrjíti vagy széttépi. Mert a mámoron túl ő az őrjöngés, az őrület istene is.

Élettörténetét végigkíséri a rémület és az őrület. Amikor apja, Zeusz Athamasz királynak adja át gondozásra az anyját elvesztett fiút, Héra őrületet küld a királyra, aki vadállatoknak nézi családját, és egyik fiát meg is öli, a többiek pedig – anyjukkal együtt – rémületükben a tengerbe ugranak. Ezután Nűsza erdejébe viszi Zeusz a csecsemőt (innen kapja nevét is: Dionüszosz annyit tesz: nűszai isten), és nimfákkal nevelteti, de a vad trák király, Lükurgosz üldözőbe veszi a nimfákat, akik sikoltozva menekülnek, Dionüszosz pedig rémületében a tengerbe ugrik. Később Dionüszosz bosszút áll: Lükurgosz megőrül, kiirtja családját és barátait, majd nyomorultul elpusztul. Amikor aztán Dionüszosz fölserdül, elindul szerencsét próbálni. Ahogy megy az erdőn, minden megbolondul: remegni, zúgni kezdenek a fák, kacagnak a füvek, rémülten menekülnek az isten elől az oroszlánok és medvék, de bátran elébe mennek a nyulak és őzek. A forrásokból tej patakzik, a folyók medrében bor hömpölyög. A világ kifordul sarkaiból. Amerre az isten elhalad, az emberek otthagyják a munkát, és őrjöngve követik. Egyedül Minüasz lányai maradnak kívül az eseményeken: ők nem vesznek részt az orgián, mert semmirekellő dolognak tartják. Végül el is nyerik méltó büntetésüket: őrültebbek lesznek az őrültnél, tépik, szaggatják magukat, egyikük a saját fiát is széttépi. Végül a három őrült lány denevér, vércse és bagoly képében elrepül a fenébe. A mítosz üzenete: aki nem képes rá, hogy időnként megfeledkezzen magáról, az mindörökre elveszíti magát.



Dionüszosz kultusza kezdetben nem öltött orgiasztikus formát (a görög orgia szó jelentése: misztériumszertartások, áldozatok), de egyre zajosabban ünnepelték, egyre részegesebb zenebonával. Mellékneve úgy lett bakkhosz, azaz lármás, hogy hívei átvették Kis-Ázsiából Kübelé kultuszának kellékeit: a dobot és az érctrombitát. (Dionüszosz tisztelete így össze is olvadt Kübeléével.) Híveinek lármás, kultikus tette az isten megjelenítése. A dionüszián a mainaszok, a thüiaszok (a dühöngő nők) őrületében maga Dio­nüszosz van jelen. Éppen úgy, ahogy az ember okos döntéseiben Athéné, vagy a harcban Arész. Szó sincs arról, hogy a mainaszok – mint a középkori misztikusok – kiüresítenék magukat, hogy az így támadt űrt majd elfoglalja az isten. Az is téves gondolat, hogy a görögök számára Dionüszosz őrjöngő megjelenítése csupán „pszichológiai realitás” volt, hogy ottléte metaforikus vagy szimbolikus esemény. A dionüszián Dionüszosz a görögökkel ott volt. A mainaszok őrülete az ő teljességét jelenítette meg, és ez a megjelenítés egészen más hatásfokú volt, mint amit a mai, templomban üldögélő hívők éreznek az „átváltoztatás” láttán. A mámor, az őrjöngés és az őrület nem más, mint a határok totális áthágása. Hogy ennek jelentőségét megértsük, előbb fel kell tennünk a kérdést: mit jelentett a határ a régi görögök számára?

Egyáltalán nem azt, amit nekünk ma jelent. A határ (peirar) nem olyan létező, amely elválaszt egymástól más létezőket. A görög módon értett határ olyan elv, amely a létezőt kiemeli a nemlétből, és létezése állandóságában fenntartja. Aminek van határa, az nem azonos mással, annak van identitása. A határtalantól, a mérhetetlentől a görögök rettegtek. (Ezért lehetett döbbenetes hatású, amikor Anaximandrosz éppen az apeiront, a határtalant, a meghatározatlant tette meg arkhénak, azaz őselemnek.) A görög kultúra a kicsiny kultúrája, mondja Spengler. A görög városállam a közösség lehatároltságának mintapéldája. Az expanzív gondolkodás soha nem volt jellemző a görögökre. Ők még akkor is csak két-három tengert jártak, amikor pedig technikai tudásuk képessé tette volna őket merészebb felfedezésekre. Láthatjuk tehát: az a dionüszoszi erő, amely ezt a szigorú határtudatot is képes feloldani, mindent felold.



Dionüszosz ábrázolásain az isten attribútuma a szőlőfürt, a boros kupa, a thürszosz (a tobozban végződő rúd). Az állatok közül gyakran láthatjuk mellette a párducot (képünkön). A gigantomachia-ábrázolásokon a párduc mellet gyakran a kígyó Dio­nüszosz segítője, esetleg a pettyes szarvas (dámvad). Nem véletlen, hogy tarka állatok kísérik az istent. A kígyó hátán futó zegzugos mintát, a párduc és a szarvas pettyeit a természettudomány úgy nevezi: körvonal-feloldók. Ezek az állatok körvonalfeloldó mintázatuk miatt jó rejtőzködők: szinte belevesznek környezetükbe. Éppen úgy, ahogy a kollektív mámorban a Dionüszosz-hívők elvesztik lelki, individuális körvonalaikat, és belevesznek a kollektívumba. Érdekes megfigyelést tesz az ünnep hátteréről Kerényi Károly. A dionüszia ideje a tél volt, mondja. Márpedig a 2458 méter magas Parnasszoszon, ahol a nagy ünnep zajlott, a tél igen kemény lehetett. (A behavazott thüiaszok után egyszer mentőexpedíciót kellett küldeni. Mire megtalálták őket, ruháik keményre fagytak.) Ez a jeges, könyörtelen, vakító környezet a háttere a mámornak. A dionüszoszi, forró erő, amely az őrületben jut elementáris kifejeződésre, a téli Parnasszosz háttér-kontrasztja által túláradón van jelen. Kerényi – W. F. Ottót idézve – a haláltól körüllengett életmélységek felkavarásáról beszél. Ezt látja a dionüszoszi őrület lényegének. Erről beszél A tragédia születésében Nietzsche is, aki, miután elméje elborult, leveleit így írta alá: Dionüszosz. Hozzá hasonlóan minden igazi művész tudja, hogy a belső mélységek dionüszoszi felkavarodása nélkül semmiféle mű nem születhet. Ezért kell a költőnek időnként megmerülnie a mámorban, az őrületben. És – írásunk mottójaként – Homérosz is ezért mondja a hatalmas istennek: „…mi költők, véled kezdjük a dalt s végezzük”.