Tiahuanaco

(ajmara nyelven: Tiwanaku, ejtsd kb. „tivanaku”) egy preinka kultúra vallási és kultikus központja Bolíviában, a Titicaca-tavat körülvevő fennsíkon, 3900 méter magasságban. A város, amely virágkorát 400–900 között élte, kis mezőgazdasági településből fejlődött birodalmi fővárossá. Különleges kidolgozottságú bazalt, andezit és mészkő építményei – templomai, terei – a megalitikus építészet remekei. A mai látogatót megdöbbentik e „nem emberi léptékű, gigantikus kőtömbök (…), melyek még romos állapotukban is lenyűgözőek.” A város napjaink régészeti kutatásainak egyik legvitatottabb leletegyüttese: nincs tudományos magyarázat arra, hogy az írásbeliséget nem ismerő korabeli ajmara-indiánok miért és milyen technológiával emeltek ilyen óriási építményeket. Tiahuanaco romja 2000 óta része az UNESCO kulturális világörökségének.
 
 Fekvése
Tiahuanaco az andoki magas-fennsíkon (Altiplano), a Peru és Bolívia határán fekvő Titicaca-tó délkeleti csücskénél, a tótól 15 kilométerre délre, 3850 méter tengerszint feletti magasságban, Ingavi megyében, La Paztól 60 km-re nyugatra található. A Délközép-Andok kulturális hagyomány területén fekszik, körbevéve prekeramikus településekkel (Wankarani, Chiripa, Qaluyu, Pukara), valamint a régészetileg szorosan ide tartozó településekkel (Chiripa, Pajchiri).

 

 

 

 

 

A városnak szoros kereskedelmi kapcsolatai voltak már a legkorábbi, prekeramikus időkben a Közép-Andok kulturális hagyomány vidékeivel, a későbbi rivális Wari Birodalom területeivel, sőt a Felső-Amazonas vidékével is. Kereskedelmi útvonalaik mind a hegygerinceken, mind a tengerparton megtalálhatók, több köztes település feltárásával egyre valószínűbb a korai nagyarányú távolsági kereskedelem létezése.

 

 Elnevezése
A város eredeti nevéről semmit sem tudunk; bár létezik egy hipotézis, amely szerint Tiahuanaco eredeti elnevezése az ajmara taypiqala szó, jelentése: „kő a középpontban” – arra utalva, hogy a város a világ középpontjában áll.

 

 Története
A Középső horizont területei
Az Altiplano magas-fennsík, háttérben a Kordillera Real havas csúcsaivalAz egykori Tiahuanaco a Titicaca-tó körül – Bolívia keleti, Peru délkeleti és Chile északi részén – kialakult prekolombiánus kultúra közigazgatási és vallási központja volt. A város és a kultúra kutatása teljesen összefonódik. A Tiahuanaco-kultúra többfázisú; eredete, illetve fejlődésének egyes korszakhatárai a mai napig komoly viták forrása a történészek között. A kutatók egy része úgy véli, hogy Tiauhanaco első települése a Chavín-korszakhoz[megj 1] (Kr. e. 1 évezredhez) köthető, míg a legmerészebb – Arthur Posnansky professzor (1873–1946) nevéhez kötődő – elképzelés Kr. e. 15 000-10 000 közé datálja a tiahuanacoi építmények korát.

A legelfogadottabb álláspont szerint a Tiahuanaco-kultúra kezdetei a Kr. e. 1200 körüli időszakra tehetők, mivel akkoriban már az itt élők öntözéses földművelést alkalmaztak.Tiahuanaco városa ekkortájt egy lehetett a Titicaca-tó mentén kialakuló települések között. A tópartot végig templomok romjai és kisebb nagyobb szentélyek szegélyezik, mert az Andok-beli népek hite szerint a Teremtő a tó vizéből emelkedett ki, hogy megformálja a földet és az első embereket.

Az Kr. e. 1. évezred folyamán alakult ki a jellegzetes kőépítkezési stílus, amelyet süllyesztett udvarosnak neveznek. Az első ilyen lelőhely Chiripa település, Tiahuanacótól mintegy 80 km-re nyugatra.

 

 Kulturális fejlődés és mezőgazdaság
Tiahuanaco Kr. e. 300–Kr. u. 300 között fejlett mezőgazdasági várossá fejlődött, amelyben kulcsszerepet játszott a tó és a száraz magasföld közötti kedvező fekvése. A város eredetileg közvetlenül a tó déli végében, a partra épült és kikötővel is rendelkezett, ma a vízszint csökkenése miatt mintegy 15 kilométerre fekszik a tóparttól. A növényekben és állatokban – halakban, madarakban, lámákban – gazdag természetes környezetet fejlett mezőgazdálkodással gyarapították. A tiahuanacóiak remek mérnökök és gazdálkodók voltak: a Titicaca-tavat tápláló Katari folyó széles völgyét a város éléstárává fejlesztették, kiterjedt csatorna- és töltésrendszert építettek, hétezer hektáron termesztettek kukoricát, burgonyát, quinoát (dél-amerikai gabonafélét) és más haszonnövényeket

A terület kutatói által suka kollus vagy camellones elnevezésű teraszos földművelési rendszert 6 méter széles, 200 m hosszú és 1 méter magas földsávokból álló töltésföldek alkották, amelyeket 3 méter széles csatornák választottak el egymástól.[2] A csatornák nem csupán a teraszok öntözéséhez szükséges vizet, valamint a termőföld feltöltését és feljavítását szolgáló tápanyagban gazdag üledéket – nitrogénben és algákban gazdag szerves iszapot – biztosítottak a megmunkált területnek, hanem sajátos hőraktárként is funkcionáltak. A nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták, ezzel kiegyenlítették a hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a kultúrnövények fölé. Olyan egyenletes mikroklímát hoztak létre, „amely részint meghosszabbította a növények növekedési időszakát ezen a nagy magasságon, részint pedig hozzásegítette a gabonát ahhoz, hogy átvészelje a zordabb időszakokat is. A térség rendszeres aszályos időszakai során például a csatornák biztosították a szükséges nedvességet, ugyanakkor a töltések magassága megóvta a növényeket a rendszeres áradások legkellemetlenebb hatásaitól.

Régészek és mezőgazdászok néhány évvel ezelőtt rekonstruálták ezeket a töltésföldeket. Míg a hagyományos növénytermesztéssel hektáronként 2,4 tonna, a modern mezőgazdasági technológiával 14,5 tonna burgonyát termesztettek, a tiahuanacóiak módszerével 21 tonna/hektár terméshozamot értek el. Hihetetlen, hogy ezt az egyszerű, ám ennyire hatékony mezőgazdasági technikát egy olyan régi kultúra fejlesztette ki, amelynek már a nevére sem emlékeznek. A földművelésből szerzett gazdagság révén fejlődött a város vallási és politikai központtá.

A népesség növekedésével törvényszerűen szükségessé vált a társadalmi feladatok elosztása. Megindult az elit és a dolgozó – földműves, szolgáló, pásztor – réteg szétválása. Tiahuanaco elitje kezdetben egy fallal és árokkal határolt, szigethez hasonlító területen élt. Az itt emelt hatalmas építmények – amelyek az emberiség kezdetének misztikus képeit formázták – használata e réteg kiváltsága volt. A nagyközönség csak ceremoniális alkalmakkor látogathatta a szent területet.

 

 Tiahuanaco felemelkedése és bukása
 
Hatalmas monolitokból faragott alakok őrzik a várost. A „Pap” szobra a Kalasasaya templom elsüllyedt kertjében áll.400 körül Tiahuanaco az állam központi városa volt. Bár a tiahuanacói nem nevezhető erőszakos kultúrának, mégis ekkorra a vallást és a politikát ötvözve elnyomásuk alá vonták a környező népeket. Hatalmuk teljében a tiahuanacóiak az egész Titicaca medencét birtokolták, sőt délkeleten a mai Bolíviához, délnyugaton a mai Chiléhez tartozó területeket is leigáztak. Feltételezetten nem harcokkal, hanem a gazdasági megállapodásokkal, az ősök szelleméhez, kultuszához és mítoszaihoz kötődő tárgyak (kövek, szobrok, múmiák, csontok) összegyűjtésével, és rituális szokások kialakításával tartották hatalmuk alatt ezeket a területeket. Az így szerzett szimbólumokat, szobrokat sorra a fővárosba szállították és a szent területen, de Tiahuanaco isteneinek alárendelt helyen állították föl, ezzel hangsúlyozva vezető szerepüket. Tiahuanaco kultikus központ és szertartási centrum lett, amelynek hatalmas szentélyeit ünnepek illetve a vallási szertartások alkalmával zarándokok tömegei keresték fel. A zarándokok egy része a tavon át, nádcsónakokkal érkezhetett. Az ünnepek alkalmával a város vendégül látta az idelátogató zarándokokat, ami tovább emelte népszerűségüket.

„Tiahuanaco 600 és 700 között drámai változásokon ment keresztül; új monumentális formát teremtett a polgári építészetben és jelentősen megnövekedett az állandó lakosok száma.Néhány kutató szerint ekkor új betelepülők érkeztek Nazca déli partvidékéről. Kiteljesedett a kézműipar és a kereskedelem: a Birodalom településeit Tiahuanacóval összekötő útvonalakat kővel borították; hatalmas lámakaravánok vitték az élelmiszert, gyapjút, a pazar szőtteseket, réz- és kerámia árukat. 800-ra a közösség városias méretűvé nőtt, és befolyása alá vonta az Andok déli területeit. Ekkoriban Tiahuanaco körülbelül 6,5 négyzetkilométeren terült el, és 15–30 ezer lakost számlált. Ugyanakkor a műholdas felvételek tanúsága szerint a töltésföldeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet a Tiahuanaco környéki három völgyre is kiterjesztették, ami 285 000–1 482 000 ember eltartását is lehetővé tette. Az élelmiszer-felesleg egy részét tartósították és raktározták, másik részét szétosztották a birodalom területén élő lakosság, illetve a városba érkező zarándokok között. „Tiahuanacónak irgalmatlan sok kukorica, burgonya és koka kellett, hogy a szentélyekbe tóduló zarándokokat testileg-lelkileg jóllakassa” – véli John Janusek, a Vanderbilt Egyetem kutatója. Az élelmiszer elosztás, a nagy hasznot hozó háziasított alpaka gyapjú kereskedelme és a lámanyájak ellenőrzése a fővárosi elit kezében összpontosult. Az állatállomány rendkívül fontos szerepet töltött be a központ és a periférikus területek közötti árumozgásban, és egyben az elit és a dolgozó réteg közötti különbséget szimbolizálta.

Az elit hatalma az élelmiszer-felesleg elosztása révén 950-ig töretlenül erősödött. Ekkor valami drasztikus változás következtében a birodalom összeomlott. A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a városépítő munka hirtelen szakadt meg; az épületek befejezetlenül maradtak. A birodalom hanyatlásának okait és időrendjét máig nem sikerült tisztázni: lehet, hogy 1000-1100 körül a szomszédos Wari Birodalom leigázta Tiahuanacót, vagy ismeretlen hódító elől menekültek el, vagy természeti csapás (például rettenetes aszály) vetett véget a város hat évszázadnyi virágzásának. Egyes kutatók kronológiái szerint azonban a Wari Birodalom egy (vagy akár két) évszázaddal hamarabb omlott össze. A birodalom helyét különböző főnökségi rendszerek vették át, amelyek közül legjelentősebbek a chimuk.
A 13. század elején új hatalom, a terjeszkedő Inka Birodalom foglalta el Tiahuanaco állam északi területeit. 1445-ben Pacsakutek Inka Yupanki (a kilencedik inka) hódította meg a Titicaca-régiót. Elfoglalta az elhagyatott várost és a Nap kultusza mellett a kecsua nyelvet is meghonosította. Az utolsó tiahuanacóiak beolvadtak vagy meghaltak.

Az első spanyol felfedezők a templomok és istenek nagyszerű városának látták Tiahauanacót. A romokról szóló első történelmi feljegyzést „India első krónikása”, Pedro Cieza de León konkvisztádor készítette 1549-ben, amikor az inka főváros, Collasuyo keresése közben megtalálták Tiahuanacót. Ezután a terület romlásnak indult, köveit a 20. századig a környező építkezéseken nyersanyagként használták fel.

 

 Építészet és művészet
 
Tiahuanaco épületei kivételes kidolgozottságú megalitikus építmények. Alapanyaguk gondosan megmunkált bazalt, andezit, diorit, homokkő és mészkő. A komplexum többtonnás köveit a várostól 40–300 kilométerre fekvő kőbányákból szállították ide, és kötőanyag nélkül, száraz falazással építették. A későbbi inka falazási technológiával összehasonlítva a legszembetűnőbb különbség, hogy Tiahuanaco építői szabályos távolságonként szögletes kváderköveket állítottak, majd a közöttük lévő falszakaszt pontosan faragott és illesztett kisebb kövekkel töltötték ki; illetve a nagyobb épületek köveibe vízelvezető csatornákat (vájatokat) készítettek. A csatornarendszert vörös homokkőtömbökbe faragták, és bizonyos helyeken bronzkapcsokkal (réz–arzén–nikkel ötvözet) rögzítették – ez a technológia teljesen egyedülálló a kor építészetében, ami igen különlegessé teszi a romokat. A kövek felülete sima, lapos; ez biztosította, hogy a barázdákba húzott kötelek segítségével végleges helyükön pontosan beállítsák őket. A szentélyek jellegzetes kiképzésű tetőszintje kitüntetett szerepet játszott a vallási ceremóniákban, fontos szertartások helyszínéül szolgált. A város leghatásosabb építészeti elemei a vésett díszítések és a hatalmas, egyetlen monolit-tömbökből faragott kapuk.

 

 Kerámiák és kelmék
A Tiahuanaco-kultúra kerámiái igen jellegzetesek: általában sötétek, fekete, fehér, sárga, szürke és barna színűre festettek. A szépen kidolgozott emberábrázolás és geometrikus minták mellett erősen stilizált puma-, kondorkeselyű- és más madárábrázolásokkal sűrűn mintázottak. A klasszikus Tiahuanaco stílus tisztán nagyon kis területen lelhető fel, de variált megjelenése nyomon követhető az Andok menti civilizáció egész területén. A régészek mai álláspontja szerint a fazekasok legnagyobbrészt állami felügyelet alatt működtek, és a díszesen festett edények (elsősorban a korsók és ivóedények) az állami propaganda eszközei voltak: a közös hit és a megfélemlítő hatalom üzenetét hordozták. A kerámiákon megjelenített állatok a természetfölötti erőket jelképezték, a korsókra festett képeken levágott fejeket, karokat, lábakat, koponyatrófeákat lóbáló állatmaszkos harcosok képei pedig egyértelműen az emberáldozatokra utalnak. (E szimbólumok eredete a Titicaca-tó medencéjében 2200 évvel ezelőtt virágzott Pucara-kultúráig követhető vissza.Sok cserépedényt kifejezetten ünnepi célokra, áldozati ajándéknak készítettek, azután – a szertartás részeként – mindet összetörték.

 

 

Napjainkig számos régész és antropológus dolgozott a város feltárásán, akik e letűnt kultúra és az egykori Tiahuanaco Birodalom maradványait kutatják a Titicaca-tó teljes régiójában. A tudósok véleménye ma még nem egységes. Egyes régészek (például Paul Goldstein), olyan véleményen vannak, hogy a Tihuanaco Birodalom határai túlnyúltak az Altiplano területén, és még a mai perui Moquegua völgyben is voltak birtokai. Az Omo településeken végzett ásatások során hasonló jellegű épületeket tártak fel, mint a tihuanacói templom és a teraszos domb.Az omói és a tihuanacói ásatások közötti további kapcsolatot bizonyítják a sírokban fellelt hasonló deformáltságú koponyák.

2000 óta Tihuanaco az UNESCO világörökség része, a bolíviai kormány igazgatása alatt áll.