Agészilaosz spártai király (Kr. e. 399–361) – meséli róla Plutarkhosz – ázsiai hadjárata idejénhírt kapott arról, hogy Spárta szövetségesei méltatlankodnak „szüntelen hadi vállalkozásai miatt, s arra hivatkoznak, hogy maguk a spártaiak a hadseregnek csak kis részét teszik ki a nagyobb számú szövetségessel szemben. Hogy rácáfoljon szóbeszédükre, a következőképpen járt el. Összehívta a sereget, s a szövetségeseket az egyik oldalra ültette, a spártaiakat a másikra. Majd kihirdette: álljanak fel a fazekasok; amikor ez megtörtént, a kovácsokat, ácsokat, kőműveseket és egyéb foglalkozásokat űző személyeket állította fel. Végül a szövetségesek oldalán kevés híján mindenki felállt, a spártaiak közül azonban senki sem: nekik ugyanis tilalmas bármilyen foglalkozást űzni avagy ilyen hitványságot tanulni.

Ennek a tanulmánynak közlésével búcsúzunk megannyiunk kedves tanárától, a História egyik legnépszerűbb szerzőjétől, Hahn István professzortól, aki kéziratának leadását követően júliusban váratlanul elhunyt.

Elnevette hát magát Agészilaosz: „Lássátok – mondta –, mennyivel több igazi katonát küldünk mi a hadjáratba!” (Plutarkhosz: Apophthegmata Lakónika 72.)

Ez a kis anekdota a Kr. e. 400 utáni években játszódik és érzékletesen ábrázolja a spártai társadalom sajátos struktúráját. Uralkodó osztálya, a teljes jogú spártaiak semmilyen „kenyérkereső” foglalkozást nem űztek, semmilyen gazdasági tevékenységet nem folytathattak, életüket kizárólag a hivatásszerű katonáskodás töltötte be. Ez – mint az anekdota is mutatja – egyedülálló jelenség volt a görög városállamok között, és szinte példa nélkül áll világtörténeti vonatkozásban is. Nem az a feltűnő csupán, hogy az uralkodó osztály tagjai mind katonák, hanem, hogy egyéni választástól függetlenül, kizárólag csak azok, és a termeléstől – még annak irányításától és ellenőrzésétől is – következetesen elzárták magukat.

Életmód és gazdaság

Ennek a sajátos életmódnak gazdasági összetevőiről a Spártát nagyra tartó Polübiosz (Kr. e. 2. sz.) a következőképpen nyilatkozik: „Földtulajdonuk egyenlősége, mindennapi életük egyszerűsége és közösségi jellege magánéletük józan mértéktartását is megszabta és kizárt minden pártütést.” (VI. 25)

A Plutarkhosz-közölte anekdota és Polübiosz tömör jellemzése már bizonyos képet ad a teljes jogú spártaiak életmódjának jellegzetes vonásairól: mindnyájan kizárólag katonák. Megélhetésük forrása a mindenki számára egyenlő mértékben kiszabott földtulajdon. Ezt mások (a helóták) művelik meg a számukra, ők maguk ezzel nem törődnek. Az egyenlő földtulajdon kizárólagossága tartja fenn köztük a vagyoni egyenlőséget, a jövedelmező foglalkozásból való kizártság az „egyszerű”, puritán életmódot. Mindez együtt kizárja a kölcsönös féltékenységet és nyilván a pártoskodást is. Úgy tűnik, az „egyenlőek” súrlódásmentes, ideális társadalmával állunk szemben.

Az összes teljes jogúra kiterjedő militarizáltság, valamint annak gazdasági, politikai feltételei és következményei a köztudatban a „Lükurgoszi alkotmány” fogalmában egyesülnek. A valóság azonban ennél sokkalta bonyolultabb. A történeti emlékezés – amely azonban roppant megbízhatatlan szinte kizárólagosan szóbeli jellege miatt – ugyanis tudott Lükurgoszról, a Kr. e. 8. század első negyedére keltezhető, félig mondai törvényhozóról, és annak a delphoi jósda által is szentesített főbb előírásairól, az ún. Rhétráról. Ezt megőrizte az utókor számára Plutarkhosz Lükurgosz-életrajza, és zengő disztichonokká verselte Spárta egyetlen „nemzeti költője”, az ión Türtaiosz. Ő ír ugyan a közhatalom gyakorlásának három fő tényezőjéről, a királyokról, a vének tanácsáról és a népgyűlésről – de nem szól vagyoni egyenlőségről és a jellegzetes spártai társadalmi struktúra többi tényezőjéről. Ezek tehát Türtaiosz idejében (Kr. e. 620 körül) még nem voltak meg.

A militarizálódás útján

A spártai társadalomnak a militarizmus irányában való fejlődésének alapfeltételeit az adott gazdasági szerkezet – a földművelés domináns szerepe, a rossz kikötők, mocsaras tengerpart, a magas hegyeken át húzódó határok miatt a külvilágtól való bizonyos elszigeteltség, valamint ennek következtében a hajózás és kereskedés fejletlen volta – szabta meg. A Lükurgosz nevéhez kapcsolt „alkotmány” ennek bizonyos következményeit (pl. a családi földtulajdon jelentőségét) jogilag is rögzítette. A döntő fordulatot azonban két esemény hozta meg: a termékeny Messzénia síkságának elfoglalása az első messzéniai háborúban (Kr. e. 7. sz. első fele), és megtartása, ill. visszaszerzése a kb. 60 évvel későbbi, csaknem két évtizeden át tomboló ún. második messzéniai háborúban (kb. Kr. e. 630–610). Az első háború Spártát valamennyi görög polisz közül a legnagyobb területhez, a legtöbb alattvalóhoz juttatta: területe 8400 km2-re emelkedett. Ez ugyan még tizede sincs a mai Magyarország területének, de több mint háromszorosa a sorrendben második Athénnak (kb. 2650 km2), csaknem tízszerese az anyaország harmadik poliszának, Korinthosznak (kb. 880 km2). A görög viszonylatban „roppant” kiterjedés ijesztő demográfiai következményekkel járt. Bár a Spártára vonatkozó statisztikai becsléseink még a többi ókori államra vonatkozó számításoknál is bizonytalanabbak, a különféle részadatok egyeztetésével valószínű, hogy Spárta teljes jogú polgárai (legfeljebb 89 000 család) még tizedrészét sem tették ki a „csökkent jogú” és a meghódított lakosságnak. (Az ún. körüllakók /perioikoszok/ számát a teljes jogúaknak kb. háromszorosára, a teljesen jogtalanná tett meghódítottak /helóták/ számát pedig a teljes jogúak 7-8-szorosára lehet becsülni.) Az arány tehát 1:3:8 körül mozoghatott. Ijesztő perspektíva, ha a helóták izzó gyűlöletére gondoltak a spártaiak.

A második messzéniai háborút lezáró, katonailag teljesnek mondható győzelem (Kr. e. 610 k.) új lendületet adott a spártai közrendűeknek a visszaszerzett földek egyenlő arányban történő szétosztására irányuló követelésének. A gyarmatosítás során a megszerzett területeket „egyenlő mértékben” osztották szét az első telepesek között. A földosztásra és egyenlő parcellák meghatározására irányuló népi követelés az iszonómia, az egyenlő osztás elve, amelyet később már általános jogegyenlőségként értelmeztek. A spártai arisztokráciának a hódítás fenntartása érdekében engednie kellett kiváltságaiból, elsősorban nagybirtokából és a közrendűekhez viszonyított fényűző életmódjából. A reformot megelőző nemzedék koszorús költője, Alkman, még enyhe iróniával hívja meg egy barátját „jó meleg babfőzelékre”, mert – úgymond – a szegény költő csak ilyen „népies” ételt engedhet meg magának, nem afféle úri ínyencséget. A II. messzéniai háború kortársa, a leszboszi Alkaiosz (Frg. 101) egy spártai előkelő úr szavait idézi: „pénz teszi az embert – a szegény nem lehet sem bölcs, sem erényes” – tehát ebben az időben még élesek voltak Spártában is vagyon, társadalmi tekintély és életmód tekintetében a különbségek. A helótafelkelés arányai, a népi mozgalom, a következtetések kíméletlen levonása léptette ennek a szokványos „arisztokrata” spártai társadalomnak helyébe a Lükurgoszra visszanyúló alkotmány részleges szigorított kiadását.

Ahhoz, hogy a helótákat – „született ellenséget” – és a politikai jogaiktól megfosztott „körüllakókat” – akik ugyan nem ellenségek, de lojalitás sem várható tőlük – fékentartsák, minden spártainak katonának, és csak katonának kell lennie. Ahhoz, hogy egész életét a katonáskodásnak, gyakorlatozásnak, felkészülésnek szentelje, biztosítani kell termelőmunka nélküli ellátását. Ezt nyújtja neki az államilag garantált parcella, a klarosz, amely el nem idegeníthető, fel nem osztható, apáról elsőszülött fiára öröklődik. A többi fiúgyermek az állami tartalékföldekből (kihalt családok, gyermektelenek stb. klaroszaiból) kap megfelelő részt. A hadseregben – amely azonos a teljes jogúak összességével – a katonai erényeken kívül más különbség nem érvényesülhet: ezt nyújtják az aszketikus, puritán életvitelt követelő előírások, a Polübiosz által is magasztalt „egyszerű élet” ideálja.

Az új társadalom erkölcse

Katonáskodás, egyenlőség, egyszerűség: ez a spártai társadalmi értékrend hármas alappillére. Ez, a többi görög polisz felfogásához képest félelmetesen egyoldalú értéktudat a II. messzéniai háború folyamán kezdett kibontakozni. Ma már szinte ijesztőek Türtaiosz harci dalának „szárnyas szavai”:

„Nem fűzném versembe a férfit, szóba

se hoznám

jól birkózni ha tud, vagy fut

a versenyeken …

sem, ha Tithónosznál is igézőbb lenne

alakja

s Midász meg Kinürász bujna

a pénze elől,

sem, ha királyibb lenne

a Tantalosz-ági Pelopsznál s mézszavú Adrésztosz nyelve se

lenne simább, s lenne övé minden hírnév – ha

a harci erény nem: mert nem lesz soha hős férfi

a háboruban,

az, ki véres ölésre tekintve leejti a karját, ellenségre közel érve lecsapni remeg…”

(Kerényi Grácia ford.)

Tagadja mindazt, amit a görögség értéknek tekintett: a szépséget, testi erőt, atlétikai sikerek megbecsülését, ékesszólást, gazdagságot. Semmi-semmi sem érték, csak egy: a harci erény, az ölésre-halálra egyaránt kész fanatizmus.

Erre természetesen „nevelni” kell. Így jön létre a militarizált társadalom igényeit maximálisan kielégíteni hivatott agógé, amit általában „spártai nevelés”-nek nevezünk, de ennél több volt: mesterségesen létrehozott és fenntartott életmód. Szigorúsága, kegyetlenségig menő fegyelme közismert. A spártai gyermeket már hétéves korában kiemelték a családi környezetből, és az „egykorúak” megfelelő korosztályába sorolva állami nevelésben részesítették. A spártai társadalom igyekezett a spontán, természetes, nem általa létrehozott kötődéseket kiküszöbölni. Ezek közé tartozik a családhoz való tartozás tudata. Semmilyen partikuláris szolidaritásnak nem szabad az „össztársadalmi” szolidaritás és érdekek elé tolakodnia, így a családon belüli létnek sem. Ezért a házasságnak is csekély jelentősége volt: maga a házasságkötés aktusa az ünnepélyességet nélkülöző jelképes „nőrablás” volt. A férfiak lehetőleg keveset tartózkodtak odahaza, de a nők is saját körükben voltak inkább „otthon”. A házasság „nyitottsága”, melyet sokan, modernizálva, félreértenek, arra szolgált, hogy az államilag-társadalmilag kívánatos kötődéseket a házassági kapcsolatok se ellensúlyozzák.

A gyermek tehát eleve olyan környezetbe kerül, amely „állami” voltánál fogva garantálja az ilyen irányú befolyások kizárólagosságát; garantálja a teljes érzelemmentességet, a nyilvánosság állandó felügyeletét és a társadalmi kívánalmaknak megfelelő versenyszellemet is. A militarizált társadalom nem tűrhette el az övétől eltérő hatások érvényesülését. A társadalmi hierarchia kibontakozása már a gyermekkorban megkezdődött. A nevelésnek ugyanis integráns része volt a versenyek rendszere: a sikeresek – akik az előírt gyakorlatokat, ideértve a fájdalom szótlan tűrését, éhséget, a nap hevét, kemény fekhelyet, erő- és tűréspróbákat jól viselték – a következő évben már egy-egy fiatalabb csoport vezetői lettek, és felserdülvén a hadseregben is magasabb rangban kezdték szolgálatukat. Xenophón is kiemeli a spártai ifjakra jellemző philonikisít, a féktelen győzni akarást. Ezt az egyoldalú teljesítmény- és közösségcentrikus nevelést egészítették ki a korábban meglévő avatási rítusok átértelmezéséből létrejött új szertartások. Közülük a legfélelmetesebb a fiúk felnőtté válásának szertartásos próbája, a krüpteia, a „rejtőzködés” volt. Magányos erdőségben kellett az ifjú spártainak bebizonyítania életrevalóságát. Az új követelményekben ez a szertartásszerű „rejtőzködés” kiegészült egyes helóták megölésével. Aki „felnőtt spártai” akar lenni, annak értenie kell a helóták feltűnés nélküli megöléséhez is. Az erkölcsi alapot ehhez a barbár „próbatétel”-hez a helótákkal szembeni, évenként megismételt hivatalos „hadüzenet” adta. A háborús ellenséget pedig nemcsak szabad – kívánatos is megölni.

Az ifjúságot lezáró avató-próbatételek sikeres kiállása után a spártai férfi egy újabb férfitársaságba került, a közös étkezésekre naponként összegyűlő szüsszitionok egyikébe. A felvétel a tagok szavazata alapján, ismét csak „versenyszerűen” történt. Az a spártai, aki nem volt tagja valamely szüsszitionnak (akár mert – nyilván okkal – egyikbe sem választották be, akár mert nem teljesítette szolgáltatásait), az teljes értékű polgárjogát is elvesztette, s a csökkent jogúak szerteágazó csoportjainak egyikébe süllyedt alá.

Megmerevedés

A spártai életmód alkalmas volt az állami érdekeknek, a spártai teljes jogúak közös érdekeinek szolgálatára. Kiküszöbölt minden olyan vonzást, amely az állam által kreált szervezetek (gyermek- és ifjúcsoportok, étkezési társulások, katonai egységek) hatását közömbösíthette volna: a gyermek nem menekülhetett szüleihez feljebbvalójának szekatúráival szemben, a férfit hiába vigasztalta felesége, ha a férfitársaságban mellőzés vagy sérelem érte. Az életmód hatékony a saját kitűzött célja szempontjából – de kiábrándítóan szürke, köznapi, unalmas, lemondással terhes.

A „belső” (család, nemzetségi stb.) konkuráló vonzások kiküszöbölése után egy fő veszélyforrás maradt: a külvilág – az athéni szellemi fölénynek, az ión fényűzésnek, a többi poliszbéli arisztokrácia jólétének – vonzó példája. Az új típusú aszketikus-puritán életmód megvalósulása óta a spártai társadalmi berendezkedésnek szükségszerű alkotóeleme az idegen külvilág vonzásától való elzárkózás. Az árucserét a sajátos spártai vaspénz korlátozta. Míg másutt ezüstpénz járta a Kr. e. 6. század kezdetétől fogva – s emellett kivételesen aranyérmék is megjelentek –, Spárta apró dárdahegyek alakjára emlékeztető obeloszokat vert vasból. (Ezt az írók közlése szerint izzó állapotban ecetbe mártották, hogy merevvé, törékenyebbé, gyakorlatilag használhatatlanná tegyék.) Míg a többi polisz érméi – nemesfémtartalmuk miatt – akadálytalanul terjedtek idegenben is, a spártai obelosz – nyilván egy tudatosan elzárkózó gazdaságpolitika eredményeképpen – külföldön használhatatlan volt. Ha nem félnénk a modernizálástól, azt mondhatnánk, Spártában találták fel a nem konvertibilis pénzérmét. A spártai (hivatalos nevén: lakedaimóni) állam határán erődök ellenőrizték a személy- és áruforgalmat, és a határon túl távozni csak írásbeli engedéllyel ill. utasítással, a fatáblára írt szkütaléval lehetett. Idegenek a Kr. e. 6. század közepe óta csak kis számban tartózkodtak Spártában, mivel állandó volt a bizalmatlanság, s ismételten sor került idegenek kiutasítására.

Mindezen feladatok teljesítésére egy külön öttagú testületet hoztak létre (agathoergoi), amelynek tagjai titkos megbízásokat is teljesítettek. Belső viszonylatban a legfőbb feladat mindenkor a közösség fölé emelkedni óhajtó, netán a jogfosztottokkal, perioikoszokkal, helótákkal fraternizáló kiemelkedő személyek leleplezése volt. Az egyenlőek közül csupán a közösség emelhetett ki saját értékmérői szerint egyes személyeket, de nem tűrhette a saját körén kívüli hatalmi tényezőket kihasználó „akarnokok” tevékenységét. Ilyen vádak alapján vált kegyvesztetté vagy vesztette életét Spárta történetének nem egy nagy, ám többé-kevésbé deviánsnak tekinthető személyisége: I. Kleomenész, Pauszaniasz, a plataiai győző (Kr. e. 479), IV. Agisz király és többen mások. A spártai nyilvánosság, az egyszerre „közösségi” és „titkosrendőri” ellenőrzés semmit sem tűrt el kevésbé, mint a „nonkonformizmus”-nak bármely formáját.

Felbomlás

Az impozánsan monolitikus, zárt és zártságára kényesen ügyelő spártai rendszernek két fő ellensége volt: egyrészt a szükségszerűen fellépő belső egyenlőtlenségek,másrészt az ugyancsak elkerülhetetlen külföldi kapcsolatok.

Elvileg mindenki „egyenlő” volt, de nem lehetett elkerülni egyes családok kezében több klarosz egyesülését (pl. fiútestvér nélküli, öröklési joggal rendelkező leányokkal kötött házasságok esetén); nem lehetett korlátozni az állatállomány növelését avagy nemesfémek felhalmozását (pl. háborúban szerzett zsákmány esetén, ha az nem állt vert pénzből). Hérodotosz is, Thuküdidész is tudnak „gazdag” spártai családokról. Gazdagság vagy az apa magas tisztsége előmozdította – minden látványos befolyásolás nélkül is – a gyermekek „spontán” megválasztását egyes ifjúsági csoportok vezetőjének, ami azután későbbi karrierjüket is megtámogatta. Egyszer már befutott (és le nem leplezett) családok házasságok révén ismét csak növelni tudták vagyonukat és befolyásukat – így a „gazdagok” mellett megjelennek az „előkelők” is –, ámde a tisztségek betöltésében való nyitottság, a kevéssé előkelő, ám tehetséges és alkalmazkodó személyek karrierlehetőségei Spártában mindvégig kedvezőbbek voltak más görög poliszok viszonyainál. Olyan nagy hadvezérek, mint Braszidasz vagy Lüszandrosz, sőt még királyok is mint pl. Agészilaosz – alacsony sorból (ha a dinasztia valamely mellékágából származtak) küzdötték fel magukat.

Súlyosabb veszélyforrást jelentett a puritán egyenlőség számára a külfölddel fenntartott kapcsolat. A perzsa háborúk hadizsákmányából óhatatlanul jutott az egyes katonai vezetőknek is – Lükurgosz alkotmánya ugyanis csak az aranyból-ezüstből vert pénzérmék birtoklását tiltotta, az ékszerekét nem. Még szorosabbá vált a kapcsolat más görög poliszokkal és magával a perzsa birodalommal az Athén elleni peloponnészoszi háború idején. Ezt a kihívást a spártai alkotmány már nem viselte el. A 400 körüli években megszüntették a klaroszok adásvételi tilalmát, s a század közepén – rácáfolva Agészilaosz büszke tréfájára – megjelentek a „teljes jogú” és mégis termelőmunkára kényszerült első spártaiak is…

Vázlatos fejtegetéseink nem akarnak „mérleget” készíteni a militarizált spártai társadalom sikereiről és kudarcairól – ez végzetes moralizálásba torkollana. Platón felháborodással ítélte el a spártai „egyenlők” kegyetlenkedéseit alávetettjeikkel szemben, de – szemünkben túlzottnak is tűnő – tisztelettel adózott puritán életvitelüknek, a közösségért való odaadásuknak, a megvalósított egyenlőségnek. E rövid áttekintés célja nem az ítélkezés, hanem a megértés. Annak szemléltetése, hogy egy történelmileg paradox helyzetnek a néhány ezer „spártai hatalmának a sok tízezer perioikosz és helóta fölött – erőszakos fenntartására való törekvésből miként született meg az ókor legkövetkezetesebben megvalósított katonai társadalma. Ezt a különleges ötvözetét a tiszteletreméltó és felháborodást keltő vonásoknak, ezt az egyedülálló egyvelegét az egyenlőségnek, puritanizmusnak, önzetlenségnek – és ugyanakkor: brutalitásnak, uralomvágynak, kollektív önzésnek nem a dór etnikus sajátságok, nem a természeti vagy gazdasági adottságok önmagukban, hanem egy különleges történelmi helyzet követelményeinek végiggondolása és a szükségesnek felismert vagy képzelt lépések kíméletlenül következetes megtétele idézte elő. Puszta léte és fennmaradása azonban a külvilággal szemben kizárt minden – bármilyen egyenlőséget, együttműködést feltételező – együttélést. Ez a militarizmus azonban csak a tökéletes elszigeteltségben állhatott fenn. Spárta első nagy katonai sikere – Messzénia meghódítása – hozta létre társadalmának militarizálását, és legnagyobb győzelme, az athéni birodalom megdöntése, az egész görögség felett való hegemónia megszerzése, és ezzel együtt a görögség nagy életfolyamataiba való bekapcsolódás kényszere ásta meg ugyanennek a rendszernek a sírját.

HAHN István